Titokzatos alagútrendszerről suttognak a helyiek Bugac és Bócsa határában. A Kiskunsági Nemzeti Park területén több betonbunker tátong, melyet nem is olyan régen még szovjet katonák használtak. Egyesek szerint a föld összefüggő folyosóhálózatot rejt.
Bugacról indulunk felfedező portyára. Jakabszállás után kanyarodunk le az akácerdő között megbúvó köves útra. Valaha ezen a vidéken szovjet katonaság tanyázott szigorúan őrzött bócsai kiképzőbázisán és gyalogsági lőterén, melyet mindenki elől elzártak. Lánctalpasok szántották a földet, teherautók okádták a füstöt. Időnként harctérré változott a Kiskunsági Nemzeti Park védett területe. Messzire hallatszott a lövöldözés, néha három-négyezer katona is gyakorlatozott. Azt a szót, hogy környezetvédelem, hírből sem ismerték.
A keskeny úton éppen csak hogy elfér a terepjáró. Mindent felvert a gaz, a fák kusza ágai az ablaküveget karcolják. Messziről feltűnik egy földkupac, távolabb a párja is látszik. Betonból épített lépcsősor vezet át a “hegygerincen”. A főbejáraton át szabad az út, a vaskaput régen ellopták. A szemfüles guberálók vitték, ami mozdítható és a MÉH-telepen eladható. A bunker termeinek faláról leverték a csempét, a falból kihúzgálták a villanyvezetéket, még a föld alatti kábeleket is kibelezték. Van, amit azonban még ők sem tudtak elmozdítani. Például a kürtőket.
– Központi vezetési pont vagy telefonközpont lehetett itt – bújik elő a bunkerből kísérőnk, Kovács György bugaci vállalkozó. Alaposan átvizsgáljuk a helyszínt. Titokzatos ajtókat, ösvényeket nem találunk, nem vezet innen tovább semmilyen folyosó. A környéken makacsul tartja magát a legenda a bugaci–bócsai alagútrendszerről. Egyesek tudni vélik, olyan bunker is akad, ahol a szovjet katonák nyomában nem járt élő ember, merthogy betemették a bejáratot.
Keressük tovább a nyomokat. A táj gyönyörű. A dacosan álló borókabokrok elterelik a figyelmet, de egy percre sem szabad feledni, hogy veszélyes vidéken járunk. Akár egy fűvel benőtt, véletlenül hátrahagyott aknára is rátaposhatunk… A szovjet csapatok kivonulása után a tűzszerészek átvizsgálták ugyan a többhektáros katonai területet, de azért sohasem árt az óvatosság. Lassú tempóban gurulunk a szomszédos magaslat felé. Elhaladunk a harckocsiúsztató mellett. A vizet lassacskán benövi a nád. Megérkezünk. Körbejárjuk a gazzal, bokrokkal benőtt lődombot. Nemhogy föld alatti alagútra, még egy álcázott vasajtóra sem bukkanunk. Kutakodásunk hiábavaló.
Ha valaki tudja az igazságot, a közelben lakó Tyukász József tudhatja. Gyerekkora óta a bócsai tanyán él. A szovjet katonai épületek felszámolásakor, illetve bontásakor biztonsági őrként vigyázta a környéket. Azt sem rejti véka alá, hogy évtizedeken át jóban volt a katonákkal, a tisztekkel és a parancsnokkal is.
– Nincs itt semmiféle alagútrendszer – töri le a legendagyártók lelkesedését a tanyagazda. – A lőtéri elektromos elosztóbunkerek segítségével irányították a mozgó célokat. A törzsvezetésnek külön bunkert építettek, riadó idején ott gyülekeztek. Egyébként ez a vidék mindig katonai bázis volt, a második világháborúban a magyarok, majd a németek használták, 1957-től pedig az oroszok. Távozásuk után szakértők vizsgálták át a területet. Kézigránátokat és lőszereket semmisítettek meg. Most tehenek legelésznek a határban. Még nem robbant fel egy sem…
Történetek következnek. Az öngyilkos kiskatonáról, a szökött, az üzemanyaggal csencselő kiskatonáról. Általános volt a gyümölcslopás, a végén már nem is szóltak érte. Ha ugatott a kutya a tanyán, mindenki tudta, egyenruhások járnak a közelben. Manapság sejtelmük sincs arról, kik lehetnek a hívatlan látogatók. Sokan emlékeznek még az óriási megdöbbenést kiváltó gyilkosságra: egy bugaci öregembert szurkált agyon egy civil ruhás orosz katona. Kegyetlen tette után sokáig bujkált az alföldi erdőkben. Véres csizmáját épp Tyukászék tanyája mellett dobta el.
– Sajnáltam ezeket a gyerekeket – mélázik el Tyukász József, aki azt is elárulja, “bolond Jóskának” becézték a messziről jött katonák; ki tudja, miért. – Három évre sorozták be őket, és havi nyolcvan forint zsoldot kaptak. Nem csoda, hogy amit csak tudtak, pénzzé tettek. Egy-két kanna üzemanyaghiányt feletteseik is elnéztek nekik. A cserealap sokszor szesz volt, mert a sorállományúakat nem szolgálták ki alkohollal a kantinban, és kellett a bátorítás. A szovjet csapatok kivonásakor búcsúvacsorát tartottak.
Miközben hallgatjuk a környékbelieket, olybá tűnik, mintha távolba vesző időkről szólnának a nosztalgikus beszámolók. Holott csak egy évtizednyi a távlat.
Az elmasírozók itt hagyták a névjegyüket. Például a nemzeti parkban. Tyukász ha akarná, sem tudná elfelejteni, hogy veszélyes környezetben nőtt fel. Gyerekfejjel sikerült beélesítenie egy gyújtógyutacsot: szétszakadt bal kezén mindössze két ujj maradt. Most békésnek látszik a vidék. A titokzatos alagútrendszer legenda csupán.
Borzák Tibor
