Mérges állatok címszó alatt természetesen nem a mérges és harapós kutyáról szeretnék értekezni, hanem azon fajokról, amelyek védekezéshez vagy zsákmányszerzéshez olyan kémiai szerves vegyületeket bocsátanak áldozatuk testébe, amelyek toxikus hatással rendelkeznek.
Mindenekelőtt a keresztes viperáról illendő néhány szót ejteni “aki” a mérges állatok egyértelmű sztárja, nem csekély mértékben a mértéktelen sajtóhíreknek köszönhetően, de az emberi fantázia is szereti magát a kígyók körül kitombolni. Úgyhogy szögezzük le: a vipera nem ugrik le a fáról a kiránduló nyakába, nem bújik be a párnája alá és villás nyelve amellyel szagol és tapint, nem a mérgező fullánkja. A vele való találkozás az átlagember számára eléggé bonyolult feladat.
A keresztes vipera Magyarországon három helyen él területileg szétszórt állományban. A Felső-Tiszánál a Bockereki-erdőben-ez a populáció egyébként fekete színváltozatú, a somogyi Baláta-tó környékén valamint a Zemplén több pontján-alkalmasint a füzérradványi kastélypark kertjében is előfordul, de Mari néni zöldségeskertjében semmiképpen sem.
Az egyszínű, keskeny testű és nem háromszögletű fejjel rendelkező kígyófélék a siklók, mint az erdei sikló, amelyeket szintén nem kell agyonverni, valami nem létező emberi felsőbbrendű igazságszolgáltatás címén, mint ahogy a mérges gombákat sem kell felrugdosni, nehogy más leszedje jelszóval-mindezek a természet részei ahol mi illedelmes vendégként vagyunk kötelesek viselkedni.
Visszatérve a viperához: mérge hemolitikus hatású, azaz oldja a vörösvértesteket és az érfalakat. Érdekes módon a sün majdnem immunis a kígyómarásra, ezért a századfordulón próbáltak sünből előállítani ellenszérumot-kevés sikerrel.
Másik viperánk a jóval ritkább Rákosi avagy parlagi vipera, melynek első nevét az ötvenes években betiltották érthető okok miatt. Ez a kistermetű, speciális élőhelyeinek eltűnése miatt kiveszőben lévő faj marása egy darázscsípéshez hasonlít, mivel viperánk elsősorban rovarokra vadászik, amelyek megöléséhez kevés méreg is elegendő. A természet igazából mindenben a legtakarékosabb megoldásokat dolgozta ki, a párválasztás és párzás körüli hajcihő kivételével, amelynek igazságát a dolog emberi vetülete is nagyban alátámasztja.
Mérget termelő állataink még pókjaink is. Meglepő módon az egyik legerősebb mérgű nyolclábú éppen a búvárpók, aki víz alatti, tojásnyi légbuborékban lakik és mint rajzfilmhős is ismeretes. Másik kellemetlenül harapó pókunk a mérges dajkapók. Áldozatai nehezen gyógyuló, nagy duzzanattal járó marási felület mellett rosszullétre, fejfájásra panaszkodnak. Ha el akarjuk kerülni mindezt, akkor nem érdemes mezőkön-réteken járva száraz kórók közé font sűrű pókhálót bontogatni, mert legkönnyebben a kikelt utódokat védő nőstény pók alkalmazhat velünk szemben jogos önvédelmet. Egyéb pókjaink kis csáprágója nem alkalmas az emberi bőr átharapására.
Szólnunk kell még a méhek és darazsak csípéséről néhány szót, mivel lakott környezetünkben velük találkozhatunk leggyakrabban és szúrásuk is minden évben okoz is néhány halálesetet, elsősorban allergiás tünetek fellépése miatt, mérgükre érzékeny embereknek. A halál fulladás miatt szokott bekövetkezni, amit a túlzott allergiás ellenreakciók váltanak ki, légutat akadályozó torokduzzanat formájában. Ilyen esetben a kalcium injekció és tabletta életmentő is lehet. Meglepetésre viszont a lódarázsról kiderült, hogy mérge kisebb hatású, mint a méhé és jelleme is nyugodtabb annál. Kísérletezni viszont nem érdemes vele-a lódarázsnak is lehet rossz napja.
