Köztünk élő kövületek

2011. november 5. 17:53

Számomra az élő múltat leginkább a zsurlók és a korpafüvek képviselik 400 millió éves múlttal a hátuk mögött. A jelen korpafüvei szerényen beleolvadnak tíz centiméteres magasságukkal a törpecserjék, szittyók és vánkosmoha párnák közé, mint kúszó, többnyire örökzöld, villás elágazású hajtásokból álló növénykék.

A fenti címről 15 éves korunkban elsősorban a 40 fölötti osztályfőnökünk jutott eszünkbe, aki feltehetőleg a földtörténeti középkorból származott. Elérve azonban ugyanazt a kort meg kell állapítanunk, hogy fenti állításunk nem volt igaz és az őslénytani múzeumban nem gimnáziumi tanárok vannak kiállítva, hanem hallenyomatok, trilobiták és egyebek.
Viszont nem kell okvetlenül múzeumba sem menni, ha a letűnt korok élő képviselőivel szeretnénk találkozni, megtalálhatjuk őket erdőn, mezőn is.
Számomra az élő múltat leginkább a zsurlók és a korpafüvek képviselik 400 millió éves múlttal a hátuk mögött. A jelen korpafüvei szerényen beleolvadnak tíz centiméteres magasságukkal a törpecserjék, szittyók és vánkosmoha párnák közé, mint kúszó, többnyire örökzöld, villás elágazású hajtásokból álló növénykék. Jó képzelőerő kell hozzá, hogy felidézzük hajdani dicső énjüket, ha azonban a közönséges laposkorpafüvet szemléljük, amely nevével ellentétben egyáltalán nem közönséges és elsősorban a Zemplén és a Vend-vidék savanyú talajain bukkanhatunk rá-kicsiben ugyanazt a pikkelyszerű levélzetet láthatjuk rajta, mint nagyban a pikkelyfa (Lepidodendron) kövült törzsmaradványain. Természetesen ezeket a fákat nem olyannak kell elképzelni, mint a maiakat. A törzs háromnegyed részét másodlagos kéreg alkotta és nem voltak sem évgyűrűi sem szilárdító szövetei. Így egy karbonkori vihar elég nagy irtást bírt rendezni közöttük, aminek eredményét ma feketeszénként tisztelhetünk.
Ugyancsak 10 cm-es magassággal bír a részeg korpafű-hasonló előfordulási helyeken, mint a laposkorpafű, csak ritkábban - ami ha lehet még jobban az ősfákat idézi kicsiben.

közönséges laposkorpafű kép: Ifj Vasuta Gábor közönséges laposkorpafű kép: Ifj Vasuta Gábor

A már említett zsurlók szintén a karbon kor mai hírmondói. Természetesen ők is jócskán elmaradnak a 30m magas zsurlófától (Calamites) és legnagyobb mai képviselőjük az óriás zsurló is csak max. 1 m-re nő meg. Örvös szerkezetüket, amely fejlettebb szintet képvisel a villásan elágazó korpafüveknél, nálunk leginkább a védett erdei zsurlónál csodálhatjuk meg. Növényünk, ami zavarásmentes, tocsogós hegyi réteken található, leginkább egy kis pálmafára emlékeztet.

A karbonkori tájhoz azonban állatok is tartoztak. A levegőt akkoriban még csak a rovarok uralták, nem is akárhogyan. Az azóta is változatlan formában létező, evolúciós telitalálatnak minősíthető szitakötő-ős a Meganeura 70 cm-es szárnyfesztávolsággal bírt, azaz ha ma élne, nyugodtan ragadozhatna például kiscsirkéket is. Összehasonlításképp, a nálunk ma élő legnagyobb szitakötő az óriás szitakötő (Anax imperator) 10 cm szárnyfesztávolságú és szinte lehetetlen megfogni, mivel hatalmas összetett szemeivel hátrafelé is lát. Arányaiban nézve ezek a szemek akkorák, mintha a miénk levesestányér nagyságú lenne. Úgy tűnik a karbonban az evolúciós ösvények még elég nyitottak voltak, így a testméret növekedésének csak a statikai korlátok szabtak határt. A ma élő és leginkább kültéri lámpák melletti falon megfigyelhető kis zöld recésszárnyú fátyolkák is 25 cm-es szárnyakon repdestek akkoriban.

Tovább ballagva az időben, nem mehetünk el szó nélkül a csikófark (Ephedra distachya) mellett. A ma élő növényke nyitvatermőként a fenyők, magvaspáfrányok és cikászok rokona, nem beszélve a szintén élő kövületként jelen lévő páfrányfenyőről (Ginkgo biloba), amelyek osztályából mára ez az egyetlen faj maradt fenn elképzelhetetlen módon. Ennyi erővel akár egy kisebb dinoszaurusz is elkaphatná a macskánkat. Ezzel szemben a páfrányfenyővel közparkokban találkozhatunk, valamint reklámokban az agy karbantartójaként.
De visszatérve a csikófarkra: a csekély mértékben látványos növény ami jobbára drótszerű ágakból áll, alig látható hártyás levelekkel, fokozottan védett tagja a hazai flórának. Élőhelye kétféle. Előfordul sziklagyepekben, így megtalálható a Gellért-hegyen is, nem messze a szoboralakzattól, de jelentősebb állományai a Szentendrei-sziget és a Duna-Tisza köze nyílt homokfelszínein vannak.

erdei zsurló Ifj Vasuta Gábor erdei zsurló Ifj Vasuta Gábor

Bevezetőmben ugyan erdőt-mezőt említettem, de vizeinkben is fellelhetőek evolúciósan „ittfelejtődött” állatok. Tulajdonképpen a kérészek, álkérészek és tegzesek is a karbonkorig vezethetik vissza családfájukat, azonban most mégsem róluk, hanem az ingolákról szeretnék megosztani néhány gondolatot. A hazánkban élő Dunai és Tiszai ingola az álkapocs nélküliek legősibb gerinces osztályába tartoznak. A Tiszai ingola elsősorban néhány nagyobb patakunkban és elsősorban a Tiszában él. Külseje, valljuk be eléggé visszatetsző, leginkább egy nagyra nőtt féregre emlékeztet leszámítva az úszószegélyét. Táplálkozni eléggé el nem ítélhető módon más halak vérével és szöveteivel szokott, hasonlóan rájuk tapadva, mint a pióca. Szájában sárgás félkörként sorakoznak a hegyes, bőr átrágására alkalmas fogak, amelyek látványa szemből a legvadabb földönkívülis horrorfilmek csúcsjeleneteire emlékeztet. Mindezek ellenére fokozottan védett faj, kárpáti bennszülött, akárcsak Drakula gróf. Rokona a Dunai ingola nagyobb elterjedésű és a kifejlett állat vért sem szív, ellenben a vízszennyezésre ugyanolyan érzékeny, mint tiszai párja.

De ejthetnénk még néhány szót a porcoshalakról, a kecsegéről és a vizáról, bár a porcos váz nem feltétlenül jelent ősibb származást mint a csontos, lehet hogy az evolúció során másodlakosan kialakult jelenség.
Illetve beszélhetnénk még a mocsári ciprusról, amelynek ősatyját pár éve találták meg a bükkábrányi lignitbányában, vagy a folyami és balatoni szivacsról esetleg a Duna és Dráva menti holtágakban élő édesvízi fátyolosmedúzáról, melyek mind-mind rászolgáltak az élő kövület elnevezésre.
Igazából persze a földi evolúcióban mindenki mindenkinek a rokona több-kevésbé, úgyhogy nem árt ha legközelebb előre köszönünk a földi gilisztának, mint üknagybácsikánknak, akiről még egymilliárd éve sincs, hogy leváltunk a törzsfejlődésben.