Nagy gondok lehetnek még az idei aszályból. Több vizet kellene az országban tartani, hogy csökkenjen a vízháztartási deficit.
Megdöbbentő adatot hozott nyilvánosságra a Mezőgazdasági Termelők és Szövetkezők Országos Szövetsége a minap: az ősszel elvetett repcének csaknem a felét – közel 115 ezer hektárt – ki kell szántani. Az augusztus elejétől szinte csapadékmentes időjárás miatt ki sem csíráztak a magok. Augusztus óta – az elmúlt pár napot leszámítva – mindössze pár milliméter esett országszerte. A rendkívüli aszályt azonban nemcsak a – válság alatt egyedüli húzóágazatnak bizonyuló – mezőgazdaság érezheti meg, milliárdos kieséssel számolnak a szakemberek.
A Dunán a napokban rekordalacsony vízállást mértek, a szállítás leállt, már eddig százmilliókban mérhető a veszteség. Paksnál pedig kétóránként ellenőrzik a vízállást, bár az atomerőműnél azt mondják, egyelőre nincs vészhelyzet. A szárazodás miatt utak süllyedhetnek meg, vasúti töltések szakadhatnak be, gátak repedhetnek meg. A hazai agrárszakemberek, hidrológusok, vízmérnökök és ökológusok évek óta javasolják, hogy lépni kellene valamit az éghajlatváltozás (újabb kifejezéssel: a klímamódosulás) veszélyeinek elhárítására, a döntéshozók azonban az elmúlt két évtizedben szinte semmit sem tettek.
A szcenáriók szerint a felmelegedéssel együtt megváltozik az egyébként alig módosuló mennyiségű csapadék éves eloszlása is, nyáron csökkenésre, télen pedig növekedésre lehet számítani. Ráadásul a klímamódosulás egyértelmű vízhiányt okoz. Magyarországról – mivel alvízi, magyarán a folyók átfolyási területén fekvő ország – mindig is több víz távozott a felszínen, mint amennyi beérkezett. A legfrissebb, 2006-os adatok szerint évente 136 köbkilométer hagyja el Magyarország területét, miközben csak 128 köbkilométer érkezik be.
Egyre mélyebbről jön az ivóvíz
Arányait tekintve mindig is több víz távozott az országból, mint amennyi érkezett – igaz, a kutatók szerint a 19. századi folyószabályozások előtt alig valamivel haladta meg a távozó a beérkező vízmennyiséget. A gond az, hogy az egyenetlen eloszlásban és többnyire intenzíven lehulló csapadék már nem mindig pótolja az alvíziségből fakadó hiányt. A konszenzusos klímaforgatókönyvek szerint a Kárpát-medence a következő évtizedekben fokozatosan a mediterrán éghajlati övbe kerül. Vagyis az ősz és a tavasz alig pár hétre korlátozódik, a tél és a nyár időtartama pedig kitolódik, ahogy ez az elmúlt években már tapasztalható volt.
A közérzetet amúgy javító, októberig tartó nyarak és az enyhe telek a vízháztartásnak egyáltalán nem kedveznek. Az áztató tavaszi-őszi esők és a tartós téli hótakaró hiányában a talaj nem telítődik vízzel, és a felszín alatti, a csapadékból amúgy is csak 10 százalékot befogadó készletek sem gyarapodnak. A rétegvizek mennyisége tehát csökken, vagyis csak mélyebbről, drágábban lehet ivó- vagy öntözővízhez jutni.
A hazai termálvízhez hasonlóan egyébként ezekről a felszín alatti készletekről sincsenek minden szakmai igényt kielégítő pontos adatok, de annyi például tudható, hogy a Duna–Tisza-közén átlagosan 3–5 méterrel lett alacsonyabb a talajvíz szintje, és 2003-ban a Homokhátság egy része hivatalosan is félsivatagi besorolást kapott az ENSZ mezőgazdasági tagozatától. A talaj általános kiszáradása az épített környezetre is hatással van. Nedvesség híján a töltések és az alapok statikai tulajdonságai megváltoznak: az utak megsüllyedhetnek, beszakadhatnak, és házak, hidak, távvezetékek mehetnek tönkre. A felmelegedéssel ugyanakkor a párolgás mértéke is nő, így a vízháztartási ciklus felgyorsul, és a csapadék egyre szélsőségesebben, viharok, felhőszakadások formájában jelentkezik.
Vízháztartási deficit
Ezzel az a baj, hogy az intenzív csapadék nem szivárog be a talajba: vagy egyenesen a patakokba, folyókba kerül, vagy kárt okozó belvízként áll a termőterületeken, illetve pincéket, csatornarendszereket önt el. A szakemberek szerint az 1999–2000-es esztendők a legjobb példái annak, hogy mire számíthatunk. Ősszel a belvízzel és a szinte az összes folyót érintő tartós árhullámmal kellett megküzdeni, majd a tél végétől a nyár végéig aszály volt.
A vízháztartási deficit csak a víz visszatartásával orvosolható. A döntéshozókat az 1980-as évek óta újra és újra figyelmeztető Láng akadémikus szerint nem kell feltétlenül ördöngösségre gondolni. Már a talajjavítással is elejét lehet venni a nagyobb bajnak. A kötött rögökből álló, „víztaszító” földeket mélyszántással lazíthatnák fel, az esőt beszippantó, de meg nem tartó homokos területeket pedig humusz hozzáadásával tehetnék „szivacsosabbá”. Az esővíztároló hordók és ciszternák évszázadokig a háztáji öntözés forrásai voltak. A rétgazdálkodásban szintén nagy hagyományai vannak, hogy csapadékos időben egy-egy magasabban fekvő területen rekesztették meg a vizet, áztatták át a talajt, majd az elzárások átvágásával a szomszédos, aztán a következő területet árasztották el, egész évre biztosítva a vízutánpótlást.
Ezekkel, valamint sok kisebb víztározó tó építésével és a száraz területek öntözésével már elejét lehetne venni a nagyobb katasztrófáknak. Csakúgy, mint a folyók mentén kialakítandó, az árhullámcsúcsokat csökkentő, utóbb akár vízpótlási célokat is szolgáló vésztározókkal, amelyek ugyan szerepelnek a különféle tervekben, de a megvalósításuk elakadt.
Kapcsolódó anyagok:
