Amikor Forrest Davis hegesztő otthagyta a szakmáját 1985-ben, és megalapította a kisvállalkozását, a Goliath Casket Ltd-t, nem is remélte, hogy ilyen sikeres lesz. Akkoriban Amerikában a lakosság 15 százaléka volt csak elhízott, így az óriáskoporsók piaca úgyszólván gyerekcipőben járt. Azóta a lakosság mérete jelentősen megnőtt, széltében.
Miközben az indianai családi vállalkozás a kezdeti időkben, a nyolcvanas évek vége felé évi egy tripla széles méretet adott el, ma ötöt ad el… havonta. Különböző színekben, luxusváltozatban, aranyozott fogantyúkkal és kipárnázva. Mivel a lakosság egyharmada elhízott és egy másik harmada túlsúlyos, az Egyesült Államok jelenleg a világ legelhízottabb országa.
A piac már válaszolt a kihívásra és az új testalkatnak megfelelő termékek sorát árusítják. Egyes vállalatok kizárólag az elhízottaknak szánt termékekkel álltak elő: sportpályák és színházak számára készült széles ülőhelyek, megerősített fémvázas hordágyak, king size matracok, internetes randivonalak duci hölgyeknek és uraknak. Más vállalatok pedig arra esküdtek fel, hogy meg kell próbálni kordában tartani a jelenséget és erre ajánlanak megoldásokat: fogyasztópirulák, katonai fegyelmű fogyókúrás táborok (fat camp) és plasztikai sebészek tízezer dolláros ajánlatokkal. A piac nyeresége becslések szerint több százmilliárd dollár. A könyvek az elhízásról és a fogyókúrákról, a csodareceptektől a jelenség elemzéséig olyan sikeresek, hogy a New York Times külön rovatban értékeli a téma sikerkönyveit. Pedig az amerikaiak általános elhízásának okai jól ismertek: az amerikai életmód, amely egyszerűen annyit jelent, hogy az utóbbi harminc évben több kalóriát esznek meg, mint amennyit felhasználnak.
Az autó és a TV
Az amerikai életmód, a híres American way of life a fogyasztást és a technikai fejlődést emeli piedesztálra, és kedvez a fizikai passzivitásnak. Lift, mozgólépcső, automatikus kerti öntözők, porszívó, mosó- és szárítógép, elektromos kések és konzervnyitók: „Ez a sok új találmány mind csökkenti az elégetett kalóriákat, és ezt annak idején egyáltalán nem gondoltuk végig” – magyarázza Eric A. Finkelstein és Laurie Zuckerman. Amikor mosógépbe dobjuk a ruhánkat, ahelyett hogy kézzel kimosnánk, 45 kalóriát spórolunk meg. Ez most jó vagy rossz? Persze amikor megszabadultak egy sor háztartási teendőtől, akkor választhattak volna az amerikaiak sok kalóriát igénylő elfoglaltságot is maguknak. De az utóbbi évtizedekben nyert szabadidőt nagyjából a tévé képernyője előtt vagy az autójukban ülve töltik.
A tipikus városok kifejezetten megkövetelik az intenzív autóhasználatot. A második világháború utáni években jelenősen nőttek a belvárosi ingatlanárak, így sok városlakó kiköltözött a kertvárosokba. Óriási külvárosok alakultak ki akkoriban, kertes házak végtelen sora, gyalogosként rémálom. Gyakran nincsenek is járdák vagy nagyon hiányosak, nincsenek vagy rosszul jelzettek a gyalogos átkelők, és sétálni sem kellemes, mert a látvány meglehetősen egyhangú. Mivel minden messze van és – a nagyon nagy városokat leszámítva – gyakorlatilag nincs fejlett tömegközlekedés, a legegyszerűbb bevásárláshoz és ügyintézéshez is naponta használják az autót. A hatvanas évekhez képest háromszorosára nőtt azok száma, akik nem a megyéjükben dolgoznak, így a munkahelyükre autózók naponta több mint három és félszer több mérföldet (1 mérföld 1609 méter) tesznek meg, mint régebben.
Egy amerikai átlagosan heti több mint tíz órát tölt az autójában. Mivel ez fizikailag szinte teljesen inaktív idő, elősegíti az elhízást: egy Atalanta környékén készült felmérés szerint minden óra az autóban hat százalékkal növeli az elhízás kockázatát, miközben minden egyes fél mérföld napi gyaloglás öt százalékkal csökkenti. Nem meglepő tehát, hogy a huszonöt legkiterjedtebb járás lakói átlagosan hat fonttal (2,7 kg) súlyosabbak, mint a huszonöt legsűrűbben lakott járás lakosai.
De nem is annyira az autóban töltött tíz óra, mint inkább a heti 40 képernyő előtt eltöltött óra – tévé, számítógép, videojátékok – miatt nem jut már idő és energia a mozgásra. Megy a tévé éjjel-nappal, sok családban a képernyő körül alakult ki a központi tér, sőt, átlagosan a háztartásokban több a tévé, mint a családtagok száma (2,9 készülék és csak 2,57 személy). Pedig épp a képernyő kapcsolja össze a két szó szerint súlyos következménnyel járó szokást: a tévénézők keveset mozognak és közben sokat esznek! A tévézés mindenestül helyhez kötött szórakozás, és nassolásra buzdít. A sok reklám pedig főleg a fiatalok étkezési szokását befolyásolja, így alakult ki a krónikus túlfogyasztás.
Ezt az általánosan elfogadott megállapítást egy másikkal is kiegészíthetjük, amely ellentmond az élelmiszerpiac triviálisnak tűnő alapigazságának: egy egyénnel többet lehet megetetni, mint amennyit a teste igényel. Ez a kijelentés messze nem magától értetődő. Miközben nagyon is természetes, ha valaki meg akar venni egy divatos inget vagy a legmodernebb mobilra vágyik, miközben nincs is rá szüksége, egyáltalán nem természetes, hogy több kalóriát egyen meg, mint amennyit a teste kíván, és ezzel veszélyeztesse az egészségét. Az emberi test anyagcseréjének a lélekszámmal arányosan, fokozatosan növekvő élelmiszerpiaci árutömeget kellene megkövetelnie. De messze nem így van. A hetvenes években egy amerikai átlagosan 2200 kalóriát evett meg naponta, vagyis épp az ajánlott mennyiséget. Negyven évvel később a napi bevitel 2700 kalória.
A bérpolitika is hizlal
A nyereség reményében az élelmiszeripari cégeknek sikerült kitörniük a természetes demográfiai növekedés meghatározta keretek közül. Állandóan új és új termékekkel rukkolnak elő, hogy a fogyasztók vágyait folyamatosan felkeltsék. 1990 és 2000 között több mint 116 ezer új termék jelent meg az áruházak polcain. Elég, ha betévedünk egy amerikai üzlet üdítőrészlegébe, hogy azonnal szembetűnjön a „változatos kínálatot” biztosító marketingesek kreativitása. Élénk színű energiaitalok, eper- vagy szőlőízesítéssel, hatos kiszerelésben, hűtőcsomagolásban vagy dobozos változatban, Bob Marley portréval (Marley Mellow Mood); a szénsavas üdítők hosszú sora a legkülönfélébb ízekkel, a kólák különféle változatai, cukor- és koffeinmentes változatban, cseresznye- és citrom- (zöld- és sárga citrom!!!) és vaníliaillatosítással, majdnem átlátszó üdítők meg rostosak, biók, gyümölcsízesítéssel vagy „gyümölcskivonattal”. Hihetetlen eredményes stratégiának bizonyult, amit e terület marketingje folytat: egy amerikai átlagosan minden évben 178 liter édes szénsavas üdítőt iszik meg, noha 1970-ben csak 85 litert és 1980-ban 135 litert ivott.
És hogy még több termékeket tudjanak eladni, a vállalatok új ügyfelek felé fordultak. A szegények, akiknek a háború utáni gazdasági növekedés évtizedei alatt nőtt a vásárlóerejük, ideális célpontnak ígérkeztek. A friss élelmiszerek sokáig drágák voltak, és a szegényebb amerikaiak nem vehettek tisztességes, jó minőségű élelmet maguknak. Majd a mezőgazdasági gépek bevezetésével és az iparosodás elterjedésével az élelmiszerek nagy mennyiségben kerültek a piacokra. Relatív áruk csökkenni kezdett, de a különböző termékcsoportoké nem egyforma ütemben csökkent.
A csomagolástechnika egyre kifinomultabbá vált, gyorsan elterjedtek a konzervek és más feldolgozott élelmiszerek, kialakultak a bevásárlóközpontok és a nagyáruházak láncai, miközben a kalóriadús termékek relatív ára olcsóbb lett, mint az ásványi anyagokban, vitaminokban és tápértékben gazdagabb friss élelmiszerek ára. Másképp kifejezve, egy dollárnyi csipsszel jobban jóllakhatunk, mint egy dollárnyi sárgarépával. Ha minden amerikai betartaná a kormány étrendi ajánlásait – fogyasszunk több káliumban, D vitaminban, kalciumban gazdag táplálékot és kevesebb telített zsírt, hozzáadott cukrot és sót, amely utóbbiak főleg a már feldolgozott élelmiszerekben vannak túlzott mennyiségben –, akkor minden egyes állampolgárnak évi 400 dollárral kellene többet költenie táplálkozásra. Amerikában a bérpolitika következtében a szegények híznak el. Mivel jobban oda kell figyelniük a kiadásaikra, ezért több kalóriában gazdag, ugyanakkor egyéb tápértékben szegény élelmiszert fogyasztanak. Így nem meglepő, hogy a szegények a legelső áldozatai az elhízásnak. A 2011. július 7-i Wall Street Journal szerint az évi kevesebb, mint 15 ezer dollárból élő felnőtt amerikaiak több mint egyharmada elhízott, míg az 50 ezer dollár felett keresőknél ez az arány 24,6 százalék. Így a legszegényebb államokban (Alabama, Tennessee, Texas, Kentucky, Louisiana), ahol népes afroamerikai közösségek élnek, található arányaiban a legtöbb túlsúlyos és elhízott polgár.
A supersize stratégia
A termelési költségek csökkenése nemcsak felborította a szegények több évszázad alatt kialakult viszonyát az élelmiszerekhez (a hiányból a túlfogyasztásba mentek át), hanem a piac gazdasági viszonyait is átírta. Maga a beltartalom annyira kis részét teszi ki a fogyasztási árnak – amelynek nagyobbik részét a csomagolás, az áru „innovatív” volta és egyéb általános költségek adják –, hogy bőven megéri nagy, sőt óriás kiszerelést árusítani. A Wal-Martnál például egy 32,1 dekás csokoládés-karamellás-mogyorós édesség 3 dollár 58 centbe kerül, míg ugyanez a termék 1 kg 10 dekás kiszerelésben 8,98 dollárba. Vagyis két és félszeres áron majdnem három és félszeres mennyiséget kapunk. Persze, hogy épp a legszegényebbek fogják a nagyobb kiszerelést választani és megvenni. És ez a logika szinte minden terméknél megfigyelhető: egy gallon (Egy amerikai gallon 3,78 liter) tej olcsóbb, mint ugyanannyi literenként megvásárolva, a csipsz családi méretben olcsóbb, mint kis zacskóban, a sajt félkilós vákuumos csomagolásban kevesebbe kerül, mint 15 dekánként.
Jó hír, gondolhatnánk: a gazdasági érvek egybeesnek az ökológiai szempontokkal. Kivéve, ha „pszichológiánk olyan, hogy többet eszünk, amikor nagyobb mennyiséget tesznek elénk – magyarázza Marion Nestle diétás szakértő. És bizonyítja is: Barbara Rolls a Pennsylvania Egyetem professzora kísérletében fiatal, vékony fiatalemberek vettek részt, akik általában nagyon is odafigyeltek a testalkatukra. Minden nap más más mennyiségben szolgált fel sajtos makarónit az ebédhez, majd megmérte a napi fogyasztást: amikor 45 dekás adagot adott, akkor 28 dekát ettek, amikor viszont a tányérba 70 deka került, akkor a fogyasztás is felment 42,5 dekára. Vagyis ötven százalékkal ettek többet. Ezt a kísérleti eredményt a mozikban is megfigyelhetjük, a pattogatottkukorica-adagoknál, vagy amikor kitesznek elénk például a hivatalban csokoládét vagy más falatkákat. Biztos, hogy többet eszünk, mint ha nincs elérhető közelben ennyi rágcsálnivaló.
A gyorsétteremláncok is jól ismerik ezt a pszichológiai jelenséget és erre építették a supersize stratégiájukat: néhány dollárral drágábban (de nem sokkal, így nagyon is megéri a nagyobb adagot rendelni) a vendég bőségesebb menüt kap, több üdítőt, nagyobb hússzeletet és dupla adag sült krumplit. A fogyasztók ezután már ezekkel az új elvárásokkal fordulnak az éttermek felé általában, és nem csak a gyorséttermek felé, így szerte a vendéglátásban elkezdtek nőni az adagok. Negyven évvel ezelőtt egyféle kétdecis üdítőt árultak a McDonald’s-okban. Ma a legkisebb adag is három és fél decis, de van literes adag is. Az egyféle akkori hamburger ma a gyerekadagnak felel meg, a felnőttek két étkezés között csak úgy futtában kapják be. Egy olyan országban, ahol ötször annyi gyorsétterem van, mint kisbolt, ez a változás súlyos következményekkel jár.
Ráadásul a reklám is állandóan jelen van, hogy felhívja a fogyasztók – köztük a gyerekek – figyelmét, hogy mennyire kellemes kalóriadús falatokat majszolgatni. A szegényekhez hasonlóan az amerikai gyerekek viszonylag új piaci szegmenst jelentenek. Sokáig az élelmiszervásárlásban a szülők egyedül döntöttek. A vásárlóerő növekedése, illetve a megváltozott attitűd, amely ma már másképp tekint a gyerek vágyaira, kialakította a gyerekfogyasztókat. A gyerekmarketing pápája, James McNeal, a Texas A&M University volt professzora így vélekedik a New York Times-ban: a gyerekek a környezetük élelmiszer- és üdítővásárlásának több mint 8 százalékát befolyásolják, vagyis évi százmilliárd dollár kiadásra vannak hatással.
Ezért a reklámok fontos célcsoportja lettek. Becslések szerint egy amerikai gyerek átlagosan huszonötezer tévéreklámmal találkozik évente, és ebből ötezer élelmeket reklámoz. Kifejezetten a fiatal generáció tetszését akarják elnyerni, gyakran már ismerős szereplőkkel, bábokkal vagy rajzfilmfigurákkal, hogy a gyerek érzelmileg kötődjön a termékhez. SpongyaBob Kockanadrág a Kraft sajtos makarónikért, a Breyers jégkrémeiért és a Hershey’s csokikért adta el magát. A reklámzsenik még a Telletubbykat, a három évesek kedvenc figuráit is hasznosítják ilyen-olyan termékek érdekében. Néhány éve ezeket a reklámtechnikákat a fogyasztóvédelmi szervezetek erősen kritizálni kezdték, így a nagy élelmiszercégek lassan az új média felé fordulnak. Az okostelefonok, az internetes videojátékok és kvízek területe nagyon nehezen szabályozható és ellenőrizhető, és épp napjainkban fedezik fel maguknak: egyetlen törvény sem tilthatja meg egy gyereknek, hogy barátja legyen a facebookon Ronald McDonaldnak, hogy hosszú órákat töltsön el a Honeydefender.com honlapon, hogy mézet szabadítson ki a Cheerios gabonapelyhekből vagy a McWorld.com-on a mindenütt jelenlevő SpongyaBobbal rajzolgasson.
Az élelmiszeripar agresszív fellépésére a közhatalom hosszú ideig alig reagált. A junk food (A junk food szóösszetétel jelentése: hulladékétel. A junk food olyan étel, amely egészségtelen, tápanyagban szegény, de kalóriában gazdag. Sok benne az ételszínezék, állományjavító és a tartósító adalék is. A junk arra is utal, hogy könnyen rá lehet szokni, és függőséget is okozhat a garantált elhízás mellett. A gyorsételek és kólák mellett a csipsz, a legtöbb csoki és cukorka is ide sorolható.) piaca óriási összegeket képvisel – 2011-ben, a Financial Times adatai szerint a pizzák és más gyorséttermi ételek a világon elérték a 706 milliárd dolláros forgalmat. A nagy cégeknek telik tehát bőven a saját érdekképviseletükre. De azért lassan a probléma kikerülhetetlenné válik. Az elhízottak aránya döbbenetes mértékben emelkedett, ennek minden súlyos következményével: depresszió, előítéletek a kövérek ellen, közegészségügyi hatás, termelékenység csökkenés. A kérdés mára komoly társadalmi problémává nőtte ki magát. A cigaretta után, amely évi négyszázezer halálesetért felelős, az elhízás a második úgynevezett elkerülhető halálok a maga évi kétszázezer áldozatával, messze az alkohol és az autóbalesetek előtt. Az elhízással együtt járó betegségek – a 2-es típusú cukorbetegség, szív- és érrendszeri betegségek, magas vérnyomás, tüdőembólia, magas koleszterin, rák – költségei évi 147 milliárd dollárt jelentenek (vagyis az összes egészségügyi kiadások közel tíz százalékát), és ebből a Medicare és Medicaid 61,8 milliárdot áll.
A központi kormányzás néhány éve egyre több intézkedést vezetett be: a fiatalok testmozgását elősegítő kampányok után bevezettek egy speciális logót, amely elismeri az élelmiszertermék tápértékét. Az iskolákban is betiltották az üdítőautomatákat. Helyi szinten az államok és az kisebb önkormányzatok is egyre szigorúbb és korlátozóbb szabályzást léptetnek életbe. Kalifornia, Maine és Oregon példájára New Jersey is bevezette 2010-ben, hogy a gyorséttermi láncoknak kötelező feltüntetniük a tápértéket és a kalóriamennyiséget az egyes termékeken. 2012 májusában New York városa betiltotta a supersize üdítők árusítását az éttermekben, mozikban és sportcsarnokokban. A Coca-Cola Company 2010. évi jelentése a szigorodó jogi környezetet a harminc legveszélyesebb tényező közé sorolta, amely a profitot veszélyezteti, a vízhiány, a hitelválság és az éghajlatváltozás mellett. Hogy bebiztosítsák magukat, a nagy multinacionális vállalatok tehát az új piacok felé mozdulnak el, amelyek kevésbé telítettek, mint az amerikai, és ahol kevesebb szabályba botlanak bele.
A kövérség majdnem státusszimbólum
Régebben az elhízás kizárólag a nyugati fejlett országok és az Arab-félsziget országainak lakóit sújtotta, de mára az egész világon gyorsan terjed. Minden ország érintett, mintha lakói testtömege a GDP növekedését követné. Mexikó vezeti e szomorú rangsort 30 százalékkal, ezt követi Dél-Afrika (18,1 százalék) és Brazília (13,9 százalék). India és Kína is lassan elhízik. Urbanizáció, gépesítés, az élelmiszertermelés iparosítása, a nagy bevásárlóközpontok megjelenése: a gazdasági fejlődés alapvetően változatta meg az életmódot, amely egyre jobban hasonlít az amerikai stílusra és étrendre. Indiában például a városi lakosság aránya 23 százalékról több mint 31 százalékra nőtt kevesebb mint harminc év alatt: tízmilliók, akik azelőtt vidéken jobbára a fizikai aktivitásukból éltek meg, a helyben termelt élelmiszereket ették és inkább alultápláltak voltak, mára a tömegtermelés fogyasztóivá váltak. Autó, televízió, mosógép: mind az ülő életforma uralmát erősíti. A hűtőszekrény elterjedése is elősegíti, hogy a bevásárlóközpontok és az ott árult félkész, mélyhűtött, csomagolt és gyakran importált termékek zúduljanak a nagyvárosok lakóira – Indiában évi 27 milliárd dollárral nő a forgalmuk. Dél-Amerikában is ez történt: a bevásárlóközpontok forgalma 15 százalékáról 60 százalékra növekedett a teljes élelmiszereladáson belül 1990 és 2000 között.
A gyorsétteremláncok is észbe kaptak, és az Egyesült Államokban és Európában már bevált módszereket alkalmazzák a fejlődő országokban is, csak helyi szósszal öntik le az egészet. Például indiaival: a reklámokban a bollywoodi sztárok és krikettjátékosok helyettesítik a hollywoodi színészeket és kosárlabdázókat. A híres Big Mac-et, amelyet tényleg nehéz volna népszerűvé tenni a 80 százalékban hindu lakosság körében, Chicken Majaraja helyettesíti, és a Domino’s Pizza üzleteiben is kecskehús és paprika dívik. A helyi láncok, a Moti Mahal, a Nahus Sweets, a Sagar Ratna komolyan harcba szálltak a fogyasztók kegyeiért az amerikai nehézsúlyúakkal, a piac tehát nagyon gyorsan, évi 25-30 százalékkal bővül. 2011-ben Yum Brands – e cég a tulajdonosa a Kentucky Fried Chicken, a Taco Bell és a Pizza Hut márkáknak – bejelentette, hogy ezer új egységet nyit Indiában 2015-ig. De ez semmi a kínai terveikhez képest: ott húszezer egységet terveznek létesíteni a következő években.
Ebben a két országban az elhízás még nem általános, de folyamatosan terjed, és már jelentős a túlsúlyos lakosság aránya. A felnőtt indiaiak 15 százaléka – a nők vannak többségben – és egyes nagyvárosokban ez akár 30, sőt 40 százalék is lehet (Chennai [ex-Madras], Jaipur, Delhi, Bombay, Calcutta).[20] Kínában, ahol méregdrága magánklinikákon már megjelentek az amerikai fogyókúrás táborok (fat camps), a felnőtt lakosság 31 százaléka túlsúlyos, 12 százaléka pedig elhízott. Miközben évente hat-tízmillió kínai válik normális testalkatúból elhízottá, semmilyen megelőzési program nem létezik az országban. Az egészségügyi minisztérium táplálkozási szakértője, Chen Chumming kénytelen bevallani, hogy tehetetlen. „Amikor azt javasoljuk az embereknek, hogy ne fogyasszanak hamburgert és más kalóriadús ételeket-italokat, akkor azt válaszolják: végre van pénzünk, és ezért azt eszünk, amit akarunk.”
A hatalmas vagyoni, illetve a vidék és város közti különbségek miatt sok országban és főleg a szegények körében az evés-táplálkozás „dupla súllyal nehezedik” az emberek vállára. Vidéken az élelem ritka és drága, gyakran épp a parasztok alultápláltak. A városokban, ahol az ipari élelmiszer bőségesen áll rendelkezésre, a szórakozás és fogyasztás új lehetőségeit kereső középosztály gyakran esik a kalóriadús menük áldozatául.
Nigerben a városi lakosság 30 százaléka túlsúlyos, míg a vidéki lakosság 20 százaléka alultáplált. Namíbiában 40 és 18 százalék az arány, míg Indiában 25 és 50 százalék. A fejlett országokban ez nem így jelenik meg, de a fejlődőeknél egyértelműen kimutatható: a gazdagok sokszor kövérek, a szegények viszont alultápláltak. Chennaiban (ex-Madras) a kövérség majdnem státusszimbólum, a társadalmi siker jele. Az egyik gyorséttermük egy ideig így reklámozta az egyik terméket: „El van hízva? Gratulálunk!” Egyes afrikai falvakban, ahol a lakosság közel fele HIV-fertőzött – amelyről az a hiedelem járja, hogy a soványak betegsége –, a kövérséget az egészség jelének tartják.
A kövérség-soványság tehát nem csak a városokat és a vidéket, a jómódúakat és a nyomorgókat választja el: ugyanazon társadalmi csoportban, földrajzi területen, de még ugyanazon családban is jelen tud lenni, a Libanonba menekült palesztin családok között éppúgy, mint a perui parasztok körében, a brazil külvárosokban, Mali vagy Szenegál nagyvárosainak külső negyedeiben. A tömeges elhízást generációs váltás, a táplálkozási szokások radikális változása okozza. Akinek gyermekkorában nem adtak eleget enni, annak megváltozik az anyagcseréje, és a szervezete raktározni fogja a zsírokat. Ha felnőttként kalóriadús, de tápértékben, vasban, vitaminokban szegény ételekhez jut, akkor el fog hízni. Az ő gyerekei viszont hiánybetegségektől szenvednek majd, vérszegények, vékonykák lesznek. Ez magyarázza, hogy például Egyiptomban a túl sovány, satnya gyerekek 12 százalékának az édesanyja elhízott.
A világon másfélmilliárd ember túlsúlyos, és ebből félmilliárd kifejezetten kövér, vagyis a kövérek ma már többen vannak, mint az alultápláltak (ők mintegy egymilliárdos tömeget alkotnak világszerte). Miközben Európában és az Egyesült Államokban már megszülettek a társadalmi válaszok, más országok még nem reagálnak. De azért a Coca-Cola híres listáján, a profitot veszélyeztető harminc legveszélyesebb tényező között ott találjuk: „Az elhízás és más egészségi problémák miatt egyes termékeink iránt csökkenhet a kereslet”.
Írta: Benoît Bréville
Fordította: Morva Judit
