Magyarország egyik legtartósabb hatású szakpolitikai döntése jelenleg a paksi atomerőmű bővítéséről szól. A magyar GDP 10 százalékára rúgó beruházás a következő 60-70 évre meghatározza az ország energetikai rendszerét, külső függéseit, biztonságpolitikai helyzetét, gazdaságfejlesztési irányait. Legyenek-e új blokkok Pakson? I.
Ehhez képest a kormányzat a bővítéssel kapcsolatos alapvető tényekről (mekkora kapacitás megépítését tendereztetnék, milyen termelési költségszintet becsülnek, hogyan fogják finanszírozni a beruházást, milyen piaci áramárral számolnak az új blokkok rendszerbe állásakor, stb.) nem tud, vagy nem akar beszámolni. A kérdésről nincs érdemi nyilvános vita sem, a kormányzat egy előkészítés elkezdéséről szóló 2009-es országgyűlési határozatra hivatkozik, amikor a konkrét tendert készül kiírni. A nyilvános vita hiányát szeretnénk megtörni Jávor Benedek és Szilágyi László, amikor cikksorozatot indít a két képviselői blogon a paksi bővítéssel kapcsolatos kérdésekről. A sorozat első darabja azt boncolgatja, hogy valóban sürgős-e a döntés a bővítésről, azaz indokolt-e a Fidesz igyekezete, hogy még a ciklusból hátra levő 10 hónapban kiírják a bővítési tendert.
A kormánykörökből kiszivárgó információk szerint Orbán Viktor kabinetje talán már a nyáron, de mindenképpen még az idén ki akarja írni a tendert a paksi atomerőmű bővítésére, ami értelemszerűen azt jelenti, hogy előtte a végső politikai döntés is megszületik. Egyáltalán nem világos ugyanakkor, hogy mi az oka a feltűnő sietségnek – a következő bő egy évtizedben ugyanis Magyarország nincs (azaz nem lenne) döntési kényszerben.
Európában ma olcsóbb az áram, mint (reálértékben számolva) az elmúlt 20 évben bármikor. A gazdaság stagnál, kirobbanó fejlődésre a belátható jövőben sincs esély, miközben – a klímapániknak, illetve az abból fakadó környezetvédelmi erőfeszítéseknek köszönhetően – az egy egységnyi GDP megtermeléséhez szükséges energiamennyiség néhány év alatt számottevően csökkent (és a prognózisok szerint közép- illetve hosszú távon is csak a fosszilis energia rovására, vagyis az energiafogyasztás belső struktúrájának átalakulásával indulhat növekedésnek). Az olcsóság olyan mértékű, hogy korszerű gázerőművi reaktorok állnak kikapcsolva – többek között Magyarországon is -, mert a szabad piacon sokkal olcsóbban lehet áramhoz jutni, mint amennyiért azt egy új erőműben megérné megtermelni.
Hogy ilyen körülmények között érdemes-e belefogni egy olyan beruházásba – konkrétan atomerőmű-építésbe -, amely legkorábban talán 10-12 év múlva fordul termőre, és kiszámíthatóan drágábban fogja biztosítani az áramot, mint amennyiért azt az előrejelzések szerint el lehet majd adni, az legalább is megkérdőjelezhető. 3-4 ezer milliárd forintról (a magyar GDP 10-13, és az államadósság 14-18 százalékáról), a következő fél évszázad energia- és külpolitikájáról van szó – talán megérné higgadtan végiggondolni a döntést. Nem teljesen kizárható (bár a jelenlegi ismereteink szerint nem igazán valószínű), hogy a paksi atomerőmű bővítésére, illetve az onnan származó áramtöbbletre pótolhatatlan szükség lenne. Az viszont bizonyos, hogy erről nem 2013-14-ben, parlamenti felhatalmazás nélkül, egy nyakig eladósodott ország lejáró mandátumú kormányának kell kimondania a végső szót – a következők miatt.
1. A folyamatban lévő üzemidő-hosszabbítás révén a paksi atomerőmű meglévő négy blokkja a 2030-as évek közepéig várhatóan termelni fog, vagyis a következő 20 évben Magyarország számára rendelkezésre fog állni az az árammennyiség, amit az ország energiarendszere jelentős ráfordítások és átalakítások nélkül be tud fogadni egy nagy és rugalmatlan kapacitású nukleáris energiatermelő létesítményből. Az atomerőművek építésének 10 év körüli időigényből kiindulva minden kockázat nélkül eltolhatjuk a döntést egy szűk évtizeddel.
2. Magyarországon jelenleg nem áramhiány, hanem kapacitástöbblet van, a gazdaság fejlődésének kilátásai nem indokolnak sürgős fejlesztéseket, ugyanakkor az új energiaforrások illetve az épülőben lévő hálózati összeköttetések azt valószínűsítik, hogy a közeljövőben a jelenleginél több forrásból, és – már csak az éleződő piaci verseny miatt is – olcsóbban juthatunk energiához. Ha atomerőművet építünk, akkor egyúttal a számunkra kedvező áramvásárlási illetve alternatív (például megújulós) áramtermelési lehetőségekről is lemondunk.
3. Pillanatnyilag a nukleáris energia az egyetlen olyan forrás, ahol a fajlagos költségek folyamatosan nőnek (részben a fukusimai balesettel kapcsolatos szabályozási változások, részben a növekvő biztonsági elvárások miatt). A fosszilis erőműveknél stagnál, a megújulók esetében látványosan csökken a költségszint. Azaz: amennyiben valaki be tudná bizonyítani, hogy Magyarországon húsz év múlva áramhiány lesz, akkor is nagyon nehéz lenne a mostani ismeretek alapján igazolni, hogy ezt a pótlólagos szükségletet a legjobban éppen új atomerőművi blokkok építésével éri meg kielégíteni. Jelenleg a kormány nem tud olyan, a közgazdasági racionalitás keretein belül maradó érveléssel előállni, amely szerint jó üzletet köt a kormány, ha megrendel két új paksi blokkot – ez is a döntés elhalasztása mellett szól.
4. Ráadásul, ha most nekiállunk a bővítésnek, lesz egy tizenéves periódus – valamikor 2020 és 2037 között -, amikor a meghosszabbított üzemidejű, illetve az újonnan épített paksi blokkok is termelni fognak. Vagyis előáll egy olyan helyzet, amelyben az ország teljes áramigényének 80-100 százaléka egy létesítményből érkezik – ez a szituáció szabályozási szempontból kezelhetetlen, a vezetékes infrastruktúra szempontjából pedig (százmilliárdos pótlólagos beruházások nélkül) megoldhatatlan. Ráadásul olyan többlet-kapacitás jön létre, amelynek a termelésével nem fogunk tudni mit kezdeni: az áramfölösleg elvben exportálható, az viszont gyakorlatilag bizonyos, hogy a völgyidőszaki (éjszakai) áramot az amúgy is túlterhelt európai árampiacon nem fogjuk tudni olyan áron értékesíteni, amely a horribilis paksi költségszint mellett megérné, vagyis az áramexport veszteséges lesz.
Ha mindezt végiggondoljuk, kiderül, hogy a beruházásról szóló azonnali döntés mellett csupán egyetlen, politikai érv szól: a kormányerők (a kapcsolódó gazdasági holdudvarral együtt) szeretnék már most biztosítani a maguk számára a gigantikus állami megbízásból lecsíphető korrupciós hasznot és magánprofitokat, tartva tőle, hogy a kormányváltás után már nem (vagy – a kétharmadot elveszítve – csak szigorú parlamenti/társadalmi kontroll és lényegesen nagyobb átláthatóság mellett) férnének hozzá a paksi húsosfazékhoz. Olyan érvet azonban, amelyet a magyar adófizetőknek, illetve a hazai választóknak is méltányolniuk kellene, még senki nem hozott fel amellett, hogy a paksi bővítésről még az idén kellene határozni.
Kapcsolódó anyagok:
