Csendes pusztítók teszik tönkre az akár évszázados festményeket, fából készült szobrokat és bútorokat. Akkor hát gyorsan kínáljuk meg őket a legborzasztóbb vegyszerrel, amit a boltban találunk? A Magyar Képzőművészeti Egyetem vendégszerzőjének és konzulensének írásából kiderül, a helyzet nem olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk.
Napról-napra műtárgyak milliói néznek farkasszemet a rájuk leselkedő veszélyekkel. Nézzük meg hát, melyek azok a bogárfajok, amelyek a kedvenc festményünk, szobrunk, esetleg antik bútorunk faanyagával laknak jól. Ezek főként szinantróp, azaz az ember közelében is előforduló fajok. A kiegyenlített hőmérséklet és a mikroklíma, amit magunk és műtárgyaink védelmére alakítottunk ki, számukra is kedvező. Az év legnagyobb részében lárvaként, csendben és észrevétlenül pusztítanak a faanyagon belül.
A legjellemzőbb farontók az álszúfélék (Ptinidae), a csuklyásszúk (Bostrichidae), a gyászbogarak (Tenebrionidae) és a cincérek (Cerambycidae) családjából kerülnek ki. A nem megfelelően kezelt faanyagban könnyen megtelepedhetnek, így veszélyes kártevővé válhatnak. Más bogárcsaládok, például a múzeumbogarak (Dermestidae) lárváinak fejlődéséhez állati eredetű táplálék szükséges. Köztük sok faj könnyen válhat raktári kártevővé, különféle ragasztók felhasználásával készült könyveket, szőnyegeket vagy például a festővásznat is károsíthatják. A szúfarkasok (Cleridae) egyes fajai viszont a száraz fában fejlődő bogarak lárváira és kifejlett formáira, azaz imágóira vadásznak. Kárt ugyan nem okoznak, de jelenlétük más fajok előfordulását bizonyíthatja.
Szú vagy nem szú, ami a fában perceg?
Elterjedt tévhit vagy hibás szóhasználat eredménye a téves megnevezés. A kiszáradt, feldolgozott faanyagot ugyanis az igazi szúfélék (Scolytidae) nem támadják meg. Előfordulásuk szinte kizárólag az élő, de betegeskedő vagy frissen elpusztult, még kéreggel borított fákra korlátozódik. Ha mégis ragaszkodunk a ”szú” elnevezéshez, akkor tegyük elé az ”ál” képzőt, hiszen az álszúk (Ptinidae) művészi ízlése már valóban jelentős. Régi, antik tárgyakat főként ők károsítanak. Meghatározásuk igen nehézkes. Hazai fajaik közös jellemzője a jellegtelenség: szinte minden fajuk 3–5 mm hosszú, barna, vagy sötétbarna, hengeres testű bogár. Népi nevek összevisszasága és a régebbi szakirodalmi források pontatlansága teszi még nehezebbé azonosításukat.
Bogarak a műtárgy körül. 1 = közönséges múzeumbogár (Anthrenus museorum), 2 – hosszúszőrű törpeszúfarkas (Korynetes caeruleus), 3 – barna falisztbogár (Lyctus brunneus), 4 – apró kislisztbogár (Tribolium madens), 5 – kis kopogóbogár (Anobium punctatum), 6 – nagy álszú (Xestobium rufovillosum), 7 – dohányálszú (Lasioderma serricorne), 8 – közönséges tolvajbogár (Ptinus fur), 9 – szűzporva (Reesa vespulae) (fotó: Németh Tamás)
A felbukkanó bogarak pontos meghatározása lényeges feladat, mivel a fertőtlenítés módja nem csak egészségünkre és pénztárcánkra van hatással, hanem a műtárgyak állapotára is. Tehát nem mindegy, hogy mikor és hogyan lépünk fel ellenük. A kereskedelemben számtalan rovarirtószer kapható az aktív rovarfertőzés megszüntetésére, esetleges megelőzésére, ezeket azonban nem restaurátorok és műtárgyakkal foglalkozó szakember számára fejlesztették ki. Az elérhető szerek általában komoly vegyi anyagok, amelyek kémiai kölcsönhatásba léphetnek az egyes műtárgyalkotókkal. A kezelések utáni leggyakrabban előforduló elváltozás a fémek korróziója, a festékek elszíneződése, a kötőanyagok és lakkok megpuhulása, oldása, gyengülése. Ha tisztában vagyunk ezekkel a következményekkel, akkor már megfontoltabban foghatunk hozzá a kártevő-mentesítéshez.
Fiam Judit és Németh Tamás (MTM Bogárgyűjtemény) teljes cikke további érdekességekkel >>>
