A modern világ a bizalomra épül. A bizalom miatt merünk felhajtani a hídra, merjük bevenni a gyógyszert, merünk befeküdni a sebész kése alá, beszállni a liftbe, felülni a hajóra stb. Aggályaink, kérdéseink persze lehetnek, és vannak is – a hatóságok szerepe is megkérdőjeleződik időnként.
Bízunk abban, hogy az adott szolgáltatás létrehozásában, üzemeltetésében érdekelt, azzal megbízott személyek, szervezetek, intézmények szakmailag felkészülten, tudásuk legjavát nyújtva, felelősséggel, elkötelezetten, jóhiszeműen járnak el, amikor az adott szolgáltatást megtervezték, létrehozták és nyújtják nekünk. Megbízunk tehát a tervezőben, az építőben, az üzemeltetőben, az engedélyező hatóságokban, amikor felhajtunk a hídra, és nem félünk, hogy le fog szakadni alattunk. Ugyanígy, ugyanezért kell bíznunk az atomenergia használatában bármilyen formában érdekelt szervezetekben, az ezekben dolgozó személyek szakértelmében, munkájában.
Igaz, a műtőasztalról nem kel fel mindig a beteg. Hidak is szakadtak már le, hajók is elsüllyednek esetenként, a gyógyításunkra megtervezett gyógyszerről is bebizonyosodhat, hogy többet árt, mint használ. Az általunk igénybe vett szolgáltatások létrehozását, elérhetőségét, rendelkezésre állását komplex, nehezen átlátható rendszereknek köszönhetjük. Ezekről a rendszerekről időről időre bebizonyosodik, hogy sérülékenyek. Hiszen ezekben a rendszerekben emberek dolgoznak. Mindenki hibázhat. A sebész, a híd tervezője, a hajó kapitánya, a liftet karbantartó szakember vagy a gyógyszert engedélyező hatóság. Atomerőművekben is szoktak balesetek, néha katasztrófák előfordulni. Az atomerőművek biztonságáért, azok megfelelő minőségű megépítéséért, biztonságos üzemeltetéséért is összetett rendszer felel: a biztonság sok szervezet sok munkatársa munkájának eredménye.
A balesetek okai bár komplex természetűek, mögöttük természetesen mégis mindig kimutatható valamilyen emberi hiba. A cunami, bár elmosta a fukusimai reaktorokat, csak látszólag felelős. Az atomerőművet megvédő gátat nem a cunaminak kellett volna megépítenie. A paksi atomerőmű esetében a hatóság a napokban engedélyezte, hogy a 30 évre tervezett egyes számú reaktort további 20 évig üzemeltessék. Bízhatunk-e a hatóságban? Bízunk. Senki sem szeret, senki sem akar rettegni. Biztonságban akarjuk tudni magunkat, gyermekeinket, környezetünket.
Aggályaink, kérdéseink persze lehetnek, és vannak is – a hatóságok szerepe is megkérdőjeleződik időnként. Fukusimában a hatóság alig néhány héttel a baleset előtt adott engedélyt a baleset során legsúlyosabban sérült egyes számú reaktor üzemidejének meghosszabbítására. Fukusima után tavaly Európában elvégezték az unió reaktorainak felülvizsgálatát. Egyes esetekben olyan hiányosságokra derült fény, amelyeket már 20-25 évvel ezelőtt ki kellett volna küszöbölni. Azaz az erőműveket üzemeltető, azokat felügyelő intézmények nem gondoltak mindenre, vagy ha tisztában is voltak a problémával, a megoldást halogatták.
De említhetjük Belgiumot is, ahol nemrég derült fény arra egy olyan vizsgálat keretében, amit a hírek szerint még sosem végeztek, hogy legalább két, kb. 30 éve üzemelő atomerőmű reaktorának anyagát több ezer repedés szabdalja. Vajon miért nem vizsgálták ezeket eddig? És lehetne még sorolni az eseteket, amelyek csak még jobban elbizonytalanítják az embert. Hiszen a környezetünkben működő atomerőművekkel kapcsolatban szeretjük azt hinni, hogy azok biztonságosak. Azok biztonságának valódi szintjére mégis akkor derül általában fény, amikor történik valami. Előtte „minden rendben van”. Utána kiderül, hogy nem volt megfelelő az erőmű szervezete, a felügyelet nem terjedt ki minden szempontra stb. A 2003-as paksi súlyos üzemzavarban az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) is hibázott.
A tavalyi, csillebérci események pedig inkább arra adtak lehetőséget, hogy rontsák az atomenergiát felügyelő hatóságok renoméját. Az Izotóp Intézetből származó radioaktív szennyezésről a magyar közvélemény csak akkor szerzett tudomást, amikor már külföldről érdeklődtek a magyar hatóságoknál. Ezek kommunikációja kaotikus, zavarba ejtő volt: az OAH pl. minden kritika, megjegyzés nélkül kitette a kibocsátásokban érintett, de azokat jogszabálysértő módon elhallgató cég magát mentegető közleményét a honlapjára.
Végül kiderült, hogy a szennyezésről tudomása volt az azokat mérő hatóságnak, arra hivatkozva azonban, hogy egészségügyi kockázat nem volt, nem történtek lépések. A probléma okát és természetét csak a nemzetközi botrány után álltak neki felderíteni a hatóságok. A nukleáris ipar gyakran hangoztatja a mondást, miszerint „a bizalmat hosszú évek munkájával lehet csak felépíteni, de egy pillanat alatt el lehet veszíteni”. Járt-e az eset bizalomvesztéssel? Igen. Sokan kérdezték tőlem az eset után, hogy mi lenne, ha egyszer valódi veszélyhelyzet következne be?
De említhetném még az atomtörvénynek az engedély kiadását éppen csak megelőző módosítását, amely elvette a lehetőséget a bíróságoktól, hogy felfüggesszék az üzemidő-hosszabbításról szóló határozatot. Vajon miért volt erre szükség? Eddig ez a korlátozás csak olyan esetekre vonatkozott, amikor a bíróság döntésével veszélyeztette volna a nukleáris biztonságot. Az üzemidő-hosszabbítás esetében gyakorlatilag pont az ellenkezőjét írták elő: a bíróság még biztonsági aggály esetén sem függesztheti fel a határozatot.
A modern világ bizalomra épül. Úgy gondolom, hogy az OAH úgy hozta meg története egyik legfontosabb döntését, hogy a körülmények nem voltak teljesen megnyugtatóak. Nem az Energiaklub, hanem az atomerőművet korábban igazgató Petz Ernő állítja, hogy „a 2003. évi paksi súlyos üzemzavar (…) óta pozitív irányban lényegesen semmi sem változott”. Én nem mondok ilyet, nincs okom feltételezni, hogy a hatóság munkatársai munkájukat felelőtlenül, felkészületlenül, vagy éppen rosszhiszeműen végezték volna. Fukusima példája azonban azt mutatja, mindez lehet, hogy kevés.
Kapcsolódó anyagok:
