A magyar történelem folyamán mindössze egyetlen demokratikus földreform volt, 1848-ban – mondta Tanka Endre egyetemi tanár, az agrárjog kutatója, A magyar föld sorsa című könyv bemutatóján. A neves tudósokból, kutatókból álló szerzőgárda hiteles látleletet alkotott a magyar föld múltjáról és jelenéről, a mai földhasználat gondjairól. Hazánk termőföldjének tulajdon- és termelési viszonyai a nemzeti önvédelem alapját jelentik. A tudományos igényű, ugyanakkor közérthető művet az Agroinform kiadó tette közkinccsé.
Évezredes földéhség
Magyarországnak a lakosságához és területéhez viszonyítva nagy mennyiségű, jó minőségű termőföldje van. Ez országunk egyik legfontosabb nemzeti vagyona, melyet meg kell őriznünk, hogy minél több gazdálkodó magyar család számára biztosítsuk a földhöz való hozzáférést és a tisztes megélhetést. Ezen túlmenően fenntartható módon kell gazdálkodnunk a földdel, annak érdekében, hogy ez a nemzeti kincs a jövő nemzedékek számára is rendelkezésre álljon – emelte ki Farkas István Tamás, a könyvbemutatót szervező Magyar Természetvédők Szövetsége ügyvezető elnöke.
A könyv szerzői, népes hallgatóközönség előtt, különböző szempontból elemezték a földkérdést. Andrásfalvy Bertalan, néprajzkutató egyetemi tanár a földügy Kárpát-medencei történetéről írt egy fejezetet a könyvben, „Magyarország földjének és népének jelene, múltja és jövője” címmel. Ez a fejezet egy lesújtó képet vázol föl. Ha képzeletben, egy repülőgépről szemléljük a tájat, feltűnő a hatalmas kiterjedésű művelt táblák látványa, amelyeket nem szakítanak meg sem dűlőutak, sem fasorok, vagy mezővédő erdősávok, vízfolyások. A hatalmas parcellákon időnként óriási gépek sürgölődnek, embert, legelésző állatot szinte nem is lehet látni. Hazánk termőföldjének jelentős részét ma a nagybirtok uralja, eltűnt a sokszínűség. „ A földnagybirtok ilyen nyomasztó túlsúlya ismeretlen a magyar történelemben és a világban is csak az egykori gyarmatokon alakult ki az utóbbi években” – írja Andrásfalvy professzor, aki a falvak elnéptelenedésére, a gondozatlan kertekre, az emberek elmagányosodására is felhívja a figyelmet.
A néprajzkutató professzor a honfoglalás kortól mutatja be a különböző történelmi korok birtokviszonyait és földhasználatát. A magyarok Kárpát-medencei letelepedése után, az itt élő népekkel együtt, „családi gazdaságokból álló faluközösségeket teremtettek, és a természettel való együttműködéssel ma már elképzelhetetlenül gazdag életkörülményeket teremtettek”. „A középkori, paraszti gazdálkodás a természeti környezet sokkal kiterjedtebb, sokoldalú kihasználást jelentette, nem korlátozódott a szántóföldi gabonatermesztésre és a legeltető állattartásra. Egy-egy faluközösség határán belül mindenkinek joga volt a vadon termő növények gyűjtögetésére. Az erdő évszakonként változó haszonvételére, vadászatra, vad és oltott fák gyümölcsének, nedvének, tenyésztett és vadméhek mézének, bokrok, cserjék bogyós termésének rendszeres gyűjtésére, a háznál és a határban, irtásokon kialakított kertekben, zöldségek, gyógynövények, fűszerek termesztésére és mindenféle állat legeltetésére, úgy, hogy az másoknak kárt nem okozhatott, minden faluközösségi tag jogosult volt. A bemutatott földhasználat a szinte teljes körű önellátást mutatja be.
A korai középkortól kezdve beszélhetünk árutermelő gazdálkodásról, amikor a marhákért, a juhok gyapjáért, a borért vagy a halakért távoli országok termékeit kapták meg a földesurak. Ez a folyamat egész Európában hasonló módon játszódott le, nálunk az Alföld „pusztásodása” is így következett be, a falvak hálózata megritkult, „az egykori változatos, gazdag, kertes, szántóföldes, ligetes, halastavas határuk fátlan, füves sztyeppévé, baromfilegelővé alakult át”. A folyamatot a kapzsi főurakon kívül a nagy történelmi háborúk, a tatárjárás és a török hódoltság is gyorsította. A földesuraknak érdekében állt a nagyobb kiterjedésű, árutermelésre szakosodott majorságok kialakítása, de a magyar törvények védték a jobbágyok telkeit, azt a földesúr alapos indok nélkül el nem vehette. Azonban a „telkekre fel nem osztott, mezőgazdasági művelés alá nem vett, a jobbágyok közös használatában lévő erdők és ártéri legelők megszerzésére volt lehetőség a jobbágytelket védő törvény megsértése nélkül. „ A legcéltudatosabb, „korszerűen” gazdálkodó földesurak először az erdőkhöz nyúltak, de ez a jobbágyok ellenállásába ütközött, az erdő volt ugyanis a jobbágyi állattartás alapja”. Andrásfalvy professzor előadásában erre példát is hozott: a lombtakarmány fontosabb volt, mint a pusztában legelhető fű, egy szederfa lombja 2,5-szer több takarmányt jelentett, mint a lucerna.
A jobbágylázadásokat legtöbbször leverték, az erdők, árterek nagy része a földesurak kizárólagos használatába került és csak kevés közös használatú tulajdon maradt meg a jobbágyoknak. „A földesurak az így megszerzett ártéri birtokaikat már a 18. század folyamán az ármentesítések segítségével kívánták bevonni a majorsági gabonatermesztésükbe.” A felsorolt folyamatok jól jellemzik, hogy az árutermelő mezőgazdaság hogyan veszíti el az ember, a természet és a táj természetes, gazdag és kölcsönös viszonyait. A néprajzkutató professzor idézi az „1767-es úrbéri törvényt, amellyel megszületik a magyar nagybirtok, Európa egyik legtorzabb birtokszerkezete, amelyet csak az 1945-ös földreform számolt fel”. „Az 1767-es úrbérrendezés, valamint az ármentesítések következtében az 1790-es évekre a földesurak cselédekkel megművelt majorsági földje egyes megyékben meghaladta az összes szántóföldek 25-30%-át is, míg az erdők 90%-a, a kaszálók, rétek, legelők 50%-a földesúr kizárólagos használatába került.” „ Egy jó szemű bajor mezőgazda Magyarország mezőgazdaságáról 1867-ben megjelent könyvében találóan megfogalmazta: ” Magyarország az átmenet nélküli ellentétek országa. Vagy széttagolt parasztbirtok, vagy hercegségi birtokok színhelye. A középbirtok gyenge vagy hiányzik.”
Mintha csak mai agrárviszonyainkat jellemezte volna a 19. századi látogató. A nagybirtokok kialakulásának kedveztek a 18. század közepén megkezdett árvízvédelmi munkák, amely a faluközösségek ártéri gazdálkodását tette lehetetlenné. A hatalmas majorságok terjedése miatt sok paraszt vált nincstelenné, ami a kivándorlási hullámot elindította. A II. világháború után pedig az 1945-ös földosztás utáni erőszakos téeszesítés, majd a teljesen elhibázott privatizáció csak súlyosbította a helyzetet, egyre jobban a nagybirtokok arányába tolva el a földhasználatot.
A magyar föld sorsa – kerekasztal beszélgetés és könyvbemutató
A képre kattintva galéria nyílik.
A föld nem azé, aki megműveli
Ezzel vissza is érkeztünk Tanka Endre, a bevezetőben idézett szavaihoz, az igazi földreformok évszázados hiányához. A magyar jog 1848 előtt nem ismerte a földtulajdont, gondoljunk a Szent Korona tanra. – Magyarországon a 19. század elejéig nem volt a mai értelemben vett nagybirtok, a paraszti árutermelés volt a jellemző, a földesurak majorságai nem valódi tulajdont jelentettek, hanem csak a birtok használatát és a vele járó hatalmat – magyarázta Tanka Endre egyetemi tanár, az agárjog kutatója, a „A föld miért nem azé, aki megműveli?” és a „Földjogi rendezés és a magyar földpiac szabad tőkeáramlást szolgáló, korlátlan megnyitása előtt” című fejezetek szerzője, a könyv szerkesztője. A gazdálkodás alapja évszázadokig a jobbágytelek volt, ezt a jobbágyok művelték az államalapítás óta, és egyik jellemzője volt a „vízművelés”, vagy ártéri gazdálkodás. A növekvő népességet egy idő után ez a gazdálkodási forma már nem tudta eltartani, létrejöttek az árutermelő birtokok, majd a kisüzemeket betagozó nagybirtokok. Az 1848-as, valódi földreformról így ír Tanka Endre: „Kutatásaim alapján, úgy vélem, hogy a polgári demokratikus földreformot két ismérv különbözteti meg a földalap bármely más újraelosztásától, így a korábbi földhasználó maga lesz földjének tulajdonosa, azt azonban nem idegen munkaerővel, hanem saját és családja munkájával műveli. … A földjuttatás tehát életképes üzemméret szerint, a termelési tényezőkkel és a hasznosításhoz szükséges tőkejavakkal együtt történik. További ismérv: a demokratikus, a termelők többségi érdekeinek társadalmi érvényesítése… hogy a valós földreform szolgálja-e a földműves földbirtokhoz jutását, avagy ez csak „álreform” a nagybirtokos hatalmi elit monopolelsajátítási uralmának a leplezésére.”
A professzor szerint az 1848-as tényeket is ez alapján kell értékelni. A magyar diéta kimondta az úrbéri viszonyok eltörlését, amivel a jobbágyok által használt úrbéres birtokok a parasztok tulajdonába kerültek. „A parasztháztartások 43,7%-a polgári földtulajdonossá vált, míg családtagokra vetítve ez az arány 52-54%-a tehető. … Ezzel a magyar megoldás a kelet-európai jobbágyfelszabadítások közül jelentősen kiemelkedett, mert a földalap meghatározó részére és a termelők döntő hányada javára szabad földmagántulajdont jelentett.”
Tanka Endre szerint minden más földreform csak látszat volt, az 1945-ös földosztás csak a kolhozosítást készítette elő, 1989-ben a „kárpótlást” kezdettől fogva a neoliberális tőke diktálta, de előzményeit már a késő Kádár rendszerben megfigyelhettük: az ország adósságcsapdába kergetése, a társasági törvény megalkotása. A volt KGST országok közül egyedül nálunk nem volt igazi földreform. Az Európai Unió pedig gyarmati szerepre jelölt bennünket, olcsó agrárnyersanyag termelést szánt nekünk, bérmunkával. Ehhez el kellett sorvasztani a jelentős hazai élelmiszeripart, a parasztságot, a vidéket ellehetetleníteni. Mai mezőgazdasági viszonyainkat így elemezte az agárjogász: 1945 előtt fele annyi nagybirtok volt, mint most – és itt egy Világbanki szakember adataira utalt Tanka professzor – miszerint a földterület 90%-a az összes tulajdonos 8%-ának birtokában, kezelésében van. Magyarország uniós jogállása is ezt a folyamatot erősíti, hiszen a velünk együtt csatlakozó Málta vagy Ciprus esetében a termőföld nem került a tőke szabad áramlása fejezetbe, míg hazánk esetében igen. Az európai agrártermelés és az erősödő globális folyamat is a nagyüzemek irányába mutat: „Az intézményi fordulatot a családi gazdaságok korlátozásában a KAP, a közös agrárpolitika rendszerének törése indította el. A WTO, a Világkereskedelmi Központ megállapodása nyomására ugyanis az EU 2018 után a világkereskedelem számára a korlátlan agrárpiac megnyitására kényszerül.”
Szép, új világ, fokozódó egyenlőtlenségekkel és kizsákmányolással (a szerző). Tanka Endre előadása végén megjegyezte, hogy a helyzet nem teljesen reménytelen, a tőke ellen lehet küzdeni, pereket indítani, ahol jogtalanság történt.
A magyar föld sorsa – kerekasztal beszélgetés és könyvbemutató
A képre kattintva galéria nyílik.
Amit nektek ígértünk, ma az övék
A könyvbemutató következő előadója, a „Mi lesz veled magyar föld, mezőgazdaság és vidék?” című fejezet szerzője, Ángyán József környezetgazdász egyetemi tanár volt, aki éppen a földpályázatot visszásságai miatt állt fel a korábbi Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkári székéből. A professzor először arra hívta fel a figyelmet, hogy nemzetbiztonsági kérdés az, hogy kinek a kezében van a föld. Ez élelmezés- és élelmiszerbiztonsági, környezetbiztonsági, energiaellátási és regenerálódási kérdés is. Vajon ki tudja ezeket biztosítani a lakosságnak, ha a föld kevesek kezében van? Ángyán professzor szerint az államnak a közösségek és nem a tőke oldalára kell állni. Nem elég az, ha magyar kézben marad a föld, hanem azoknak a családoknak kell juttatni, akik megművelik.
„Magyarország vidéke, annak gazdasága és társadalma mára mély válságba került – írja a fejezet elején Ángyán József – . … A vidéki, helyi közösségek sorra elveszítették szolgáltató és közösségmegtartó intézményeiket, iskoláikat, közösségi közlekedési lehetőségeiket, egészségügyi ellátó intézményeiket, hivatalaikat, postáikat, természet adta tevékenységüket, a környezethez alkalmazkodó mezőgazdálkodást, az élelmiszertermelést. Mindezek következtében az ország és a magyar társadalom – élelmezési, víz- és energiaellátási, de foglalkoztatási, szociális – kiszolgáltatottsága is egyre súlyosabbá válik.”
„Ami az előzményeket illeti, a sokszor megcsalt, kirabolt vidék, a falu, gazdatársadalma és közösségei, a tsz-be bevert magyar parasztság bérmunkás tömege elhagyatottan érkezett meg ahhoz a folyamathoz, amelyet rendszerváltásként, viszonyaink újrarendez/őd/éseként szoktak meghatározni. Mégis sokukban élt még az évtizedek során megőrzött remény, hogy egyszer ismét visszakerülhetnek a sajátjukba, egyszer ismét a maguk urai lehetnek. A felelős, „népre tekintő” rendszerváltó elképzelések éppen ebben – a parasztpolgárság megerősítésében – látták a vidék társadalma megújításának lehetőségét. … A vidék, a falu, a gazdatársadalom és a helyi közösségek azonban az un. „rendszerváltás” folyamatában a fentiektől gyökeresen eltérő, teljesen más törekvésekkel, más forgatókönyvvel találták szemben magukat.”
Hogyan jutottunk idáig?
Ángyán József több problémát is felsorolt, az egyik az, hogy az Európai Unióval kötött szerződésben a magyar termőföld kérdése a tőke szabad áramlása című fejezetbe került. Márpedig nincs nemzeti tőke, csak globális tőke van, ami nincs tekintettel a helyben élőkre. Magyarországon vannak olyan települések, és nemcsak az osztrák határ melletti Vas vagy Zala megyében, hanem Borsodban is, vagy éppen Kishantoson, ahol a helyben élőknek egyetlen hektár földje sincs. Ebben a föld ára is szerepet játszik, hiszen míg az ausztriai Várvidéken, Burgenlandban egy hold föld ára tízmillió forintnak felel meg, addig Magyarországon legfeljebb kétmillió forint.
A másik probléma az élelmiszerekkel történő spekuláció. A Föld népessége növekszik, a jó termőföldek területe pedig csökken, és nálunk még a védett területen is lehet gyárat építeni, gondoljunk csak a győri Audi bővítésre. A föld tulajdonlásáért ádázt küzdelem folyik, és az a család, akit megfosztanak a földjétől, kénytelen drágán megvenni az élelmiszert.
A következő gond az Unió agrártámogatási rendszere, amely szintén lehetőséget ad a spekulációra. A támogatások megszerzése elsőrendű fontosságú: 2012-ben a hat legnagyobb agrárérdekeltség 13 milliárd forint támogatást kapott, 2013-ban ez már 19 milliárd forintra rúgott. A kormány látszólag családbarát földpolitikát folytat, közben ez a hat érdekeltség 103 ezer hektár földet bérelhet. Az Európai Unióban, például a kiváló mezőgazdaságáról ismert Franciaországban a nagybirtokok átlagos mérete 274 hektár, nálunk a földforgalmi törvény 1200 hektárban állapítja meg a felső határt, ezt kivételekkel még 1800 hektárra is nőhet. Ráadásul a családtagok földjeit nem számítják össze, akár minden családtagnak lehet földje, így hatalmas birtokok jönnek létre. Ángyán József egy ijesztő példát is említett: Magyarország egyik legjobb termőföldjén, a mezőségben fekszik Hantos, ahol 350 család él, közülük 320 család folyamodott segélyért Karácsonykor, miközben a falu határában lévő földeket néhány család vagy cég birtokolja, 9000 hektár van egy cég birtokában. Ez a folyamat a nagyvárosi nyomornegyedek kialakulásához vezet, erre Dél-Amerika a legjobb példa. Hogyan jutottunk idáig? – tette fel a kérdést Ángyán professzor. – Hogyan lett a termelőszövetkezetek földjeiből magántulajdon, majd politikai hatalom? Kiknek a kezébe kerültek az állami földek?
A magyar föld sorsa – kerekasztal beszélgetés és könyvbemutató
A képre kattintva galéria nyílik.
A professzor emlékeztetett arra, hogy a Földművelési Minisztérium (korábban vidékfejlesztési tárca) honlapján még mindig olvasható a Nemzeti Vidékstratégia, ami a földet művelő kis- és közepes gazdálkodókat szándékozta helyzetbe hozni, hiszen csak ezekből a családokból válhatnak öntudatos polgárokká az emberek, bérrabszolgákból nem.
Ángyán József már több éve követi a földbérleti pályázatokat, és a rendellenességekről már a hetedik jelentése készül, adatait még senki sem cáfolta meg. Eddig 7500 földrészletet hirdettek meg, a nyertesek 13%-a kapott 100 hektár fölötti földre bérleti jogot, ez a meghirdetett földterület 60%-a. Húsz hektár alatti, „dirib-darab” földeket nyert a pályázók 53%-a, de ez csak a földterület 8%-a, ezek a statisztikát javítják. A nyertesek száma nem egyenlő a földet művelő családok számával. A földpályázatok adatai azt bizonyítják, hogy van olyan agrárérdekeltség, Ángyán szavaival „klán”, akik 30-40 nyertes pályázat birtokosai. Az egyik sokat emlegetett példa a felcsúti Mészáros család, akiknek mind a 25 pályázata nyert, míg valódi családi gazdálkodók a korábban bérelt néhány hektár földjüket is elveszthették.
„ A kormányzat azt állítja, hogy helyben lakó családi gazdaságok kapják bérbe az állami földeket. … Az adatok viszont azt mutatják, hogy az 1004 településen, pályázati úton bérbe adott 3307 birtoktestből 1766 db. (53,4%), a teljes bérbe adott 94883 hektár földterületből pedig 46327 hektár (48,8%) került helyi lakosokhoz. 1541 darabot (46,6%), illetve 48556 hektárt (51,2%) viszont külső pályázók szereztek meg a helyben élő, pályázó, gazdálkodó családok elől. … A nagyobb birtoktesteket általában külső, nem az adott településen élő pályázók szerezték meg, míg a helyieknek általában a kisebb blokkok maradtak.”
„A kormányzat azt állítja, hogy tőkés társaságoknak – rt.-knek, kft.-knek, bt.-knek nem ad bérbe állami földterületet, hanem a „Földet a gazdáknak” program keretében, a Nemzeti Vidékstratégiában és a birtokpolitikai irányelvekben rögzítetteknek megfelelően helyben élő, gazdálkodó családoknak, „kérges tenyerű gazdáknak” juttatja azokat. Az állami földek pályázatos, de pályáztatás nélküli megbízási szerződéses rendszerű bérbe adásának eredményei is egyértelműen cáfolják ezt az állítást. … Ha a példa kedvéért csak a legnagyobb – 300 hektár fölötti állami földterület bérleti jogához jutott – nyerteseket, a 34 érdekeltség 94 nyertes pályázóját vesszük, akkor közöttük 1 tőkés társaság 41 nyertes pályázóját találjuk. A legnagyobb nyertes érdekeltségek 50%-a, azaz kereken a fele tehát klasszikus profitérdekeltségű tőkés társaság!”
Ángyán József ebben a fejezetben részletesen, adatokkal, táblázatokkal, nevekkel bizonyítja, hogy a nagy agrárérdekeltségek viszik el a földet a családok elől a pályázatokon, és pályázaton kívül is óriási területeket művelhetnek. „A pályáztatás nélküli megbízási szerződéssel használatba adott állami birtoktestek összterülete és egyéb jellemzői ráadásul nem is tudhatók, mert az NFA a területre vonatkozó, illetve a szerződési feltételeket illető információkat nem hajlandó nyilvánosságra hozni. …. A fenti tények kellő mértékben bizonyítják, hogy a minisztérium és az általa felügyelt NFA vezetésének azon állításai, amelyek szerint tőkés társaságoknak nem adnak bérbe állami földterületeket, Valótlanok, a közvagyon e legfontosabb elemének felhasználását illetően félrevezetik a közvéleményt. Ráadásul e hazugságra hivatkozva tagadják meg olyan nonprofit, közhasznú társaságoktól az állami földbérlet lehetőségét, mint amilyen a Kishantosi Vidékfejlesztési Központ Közhasznú Nonprofit Kft., ami mintául szolgált a Nemzeti Vidékstratégiában megfogalmazott fejlesztő tájközpont hálózat létrehozásához. „
Itt tartunk most. Vagyis kié a föld?
Előadásának végén Ángyán József megindokolta miért tartja fontosnak, hogy ezek az adatok nyilvánosságra kerüljenek. 2005-ben a nagy gazdatüntetésen megfogadta, hogy segít az embereknek, a gazdálkodóknak, és ezt teszi ma is.
A magyar föld sorsa – 2. rész Mit terem a föld?
A magyar termőföld milyensége egyben táplálékunk minőségét, értékét is jelzi – mondta Márai Géza, ökológiai gazdálkodással foglalkozó agrármérnök, a mezőgazdasági tudományok doktora, A magyar föld sorsa című könyv bemutatóján, november 5-én. A neves tudósokból, kutatókból álló szerzőgárda hiteles látleletet alkotott a magyar föld múltjáról és jelenéről, a mai földhasználat gondjairól. Hazánk termőföldjének tulajdon- és termelési viszonyai a nemzeti önvédelem alapját jelentik. Cikkünk első részében a könyv földtulajdonnal kapcsolatos fejezeteiről beszéltünk, most a földhasználat kérdéseivel foglalkozó részeket szemléztük. Az vagy, amit megeszel >>>
